„Tengeri” lazacakvakultúra és a környezetvédelmi szabályozás szükségességének meghatározása

A „tengeri” akvakultúra fokozott figyelmet kapott a kereskedelmi szempontból fontos uszonyos csontoshal-fajok, például az atlanti-óceáni lazac (S. salar) termelésének lehetséges bővítésére. A hagyományosabb part menti vagy part menti helyszínekhez képest azonban nem egyértelmű a „tengeri” kifejezés és a különböző „tengeri” környezetek. Ez a bizonytalanság a hatékony irányítás és szabályozás kérdése, és szűk keresztmetszetet jelent a fejlődés számára, amellyel foglalkozni kell. Ez a tanulmány vegyes módszeren alapuló megközelítést alkalmazott annak értékelésére, hogy mit értünk „tengeri” termelés alatt, és annak meghatározására, hogy a meglévő megközelítések alkalmasak-e a Skóciában folytatott „tengeri” lazacakvakultúra engedélyezésére és szabályozására, esettanulmányként. Először is szisztematikus szakirodalmi áttekintéssel értékelték a tudományos tanulmányokat, majd online kérdőívet használtak a lazacakultúra területén Skóciában és más országokban tevékenykedő érdekelt felek véleményének összegyűjtésére. Az eredmények azt mutatják, hogy következetlenség tapasztalható a „tengeri” akvakultúra fogalmának értelmezésében, ami megnehezíti a globális fogalommeghatározás meghatározását. A szakirodalom, amely nem korlátozódott a lazactermelésre, inkább a parttól való távolságra összpontosított, de a lazac-akvakultúra érdekelt feleinek nézetei igen vegyesek voltak, bár a legfontosabb jellemző a hullámnak való kitettség csekély többsége volt. Az érdekelt felek jelezték, hogy a „tengeri” lazacakvakultúra számos előnnyel járhat, de azt is javasolták, hogy a meglévő szabályozások nem megfelelőek a „tengeri” lazactermelésre, és azokat meg lehetne erősíteni. A tanulmány eredményei arra utalnak, hogy a szabályozóknak és az érdekelt feleknek meg kell állapodniuk a termelési környezetet jellemző következetes terminológiáról. A helyi vagy regionális komplexitástól függően számos, a kulcsfontosságú jellemzőket tükröző osztályozásra lehet szükség. Emellett új vagy kiigazított megközelítésekre lehet szükség az akvakultúra engedélyezésével, szabályozásával és a helyszín alkalmasságával kapcsolatban, hogy figyelembe lehessen venni a hagyományosabb gazdálkodási helyek közötti fizikai és ökológiai különbségeket. Végső soron a környezetvédelmi szabályozás csak akkor felel meg a célnak, ha tényeken alapul, és releváns a környezeti feltételek, a környező ökoszisztéma és az előállított fajok szempontjából. Úgy tűnik, hogy a „tengeri” akvakultúra szabályozásának legnagyobb akadálya ironikusan az, hogy megértsék, mit jelent és mit jelent a „tengeri” kifejezés, és amíg ez nem történik meg, továbbra is bizonytalanság és zavar áll fenn, ami hátráltatja az ágazat fejlődését.